Mosoni-Duna

A XV. és XVI. századi oklevelekből már ismertek a Héder­vár és Mecsér, a két Kimle, Moson és Kálnok, valamint Óvár és Halászi közötti révek. Egy II. József idejéről származó feljegyzés jelez révet Eöttevény-Szigetnél is (a mostani Bolgányi híd környékén). Számos oklevél, tudományos munka tanúsítja, hogy a Mosoni-Dunának komoly szerepe volt az áruszállításban is — gyakran nem is a Duna, hanem a Mosoni-Duna számított a fő hajózási útvonalnak Gönyű és Bécs között.

Dr. Timaffy László Szigetközi krónikája szerint Bácsa és Kunsziget lakói a hajóvontatásban tűntek ki, a szigetiek főként ökrökkel vontattak Győr és Magyaróvár között. Két egykori kunszigeti hajóvontató, Szalai Vendel és Naszádos Péter szólal meg a műben, mindketten az 1800-as évek második felében születtek, és a gyűjtés idején (1955 körül) már eléggé idősek voltak. Elmondásuk szerint a kereset attól függött, hogy hány állattal vontattak egyszerre. Az állandó vontatók megvették a jó ökröket, egy-két úton lehajtották és továbbadták őket. Nem kímélték az állatokat, hiszen jóformán egy úton megkeresték az árukat. A vontatás miatt a partokon 8-10 méter széles vontatóutak voltak, amiket karban tartottak: a nagyobb bokrokat, sarjúfákat időnként kivágták, a sáros, süppedős mélyedéseket pedig a mederből mert kaviccsal töltögették. Noha Győrtől Óvárig szárazföldön csak 30 kilométer a távolság, ugyanez a kanyargó folyón 76 kilométer. Ezt az utat — ha minden jól ment — két nap alatt tették meg, de akkor éjjel is húzattak. Rossz időben viszont, nehéz naszáddal, egy hétig is eltartott a munka. Visszafelé, „lejtmenetben” többnyire a kormányosra bízták a hajókat, akik leúsztatták azokat Óvártól Győrig. Az ökörhajcsárok útban Magyaróvárról hazafelé gyakran minden kocsmát meglátogattak. Szalai Vendel szerint gyakran elő­fordult, hogy amíg az állatok a Duna-parti erdőkben legel­tek, addig ők bizony megitták a kereset jó részét.

Az 1860-as években egyre romlott a Mosoni-Duna vízmély­sége, ezért bizony egyre gyakrabban fordultak elő zátonyra futások, még hajótörések is. Az egykori igencsak nyereséges hajóvontatás elsorvadásá­nak azonban igencsak prózai oka volt: megépült a Győr és Bécs közöt­ti vasútvonal. A vonattal gyorsaságban eleve nem vehette fel a versenyt az ökörfogat, és a szállítás költségeiben is jó­val olcsóbb lett a gőzmozdony által. A Helytartótanács 1862 szeptemberében — a vasútvonal kiépülésére hivatkozva — megszüntette a Mosoni-Duna „államfo­lyó” jellegét. Ezután egyre jobban elhanyagolódott a folyó és a vontatóutak karbantartása, a természet visszaszerezte hatalmát.

Jelentős szerepet töltött be a Mosoni-Duna a falu életében más szempontból is. A folyón úszó hajómalmokról és molnáraikról a legkorábbi oklevelek is megemlékeztek. A Kunszigetre vonatkozó részletes adatok azonban jóval később kelteződtek.

Malomgazda csak molnármester lehetett. De hiába tette le valaki a mestervizsgát, ha nem volt malma. Malomhoz pedig nehezen lehetett jutni, mert egy jó helyen kikötött hajómalom — főleg, ha messzi tájakon is ismerték — megért egy „fertály” földet, vagyis akkoriban mintegy 16 holdas birtokot. Malmot csak akkor adtak el, ha tragédia érte a molnár családját. Malomhoz jutni örökség útján, avagy a malmos özvegyének feleségül vételével lehetett.

A hajós molnárok céhéről már 1632-től tudunk. Ide tartoztak a Mosoni-Dunán forgó malmok is, ebből Öttevény-Szigetnél 5 zakatolt. A terelőgátak és a vízgyűjtők miatt gyakori volt a molnárok és a hatóságok közötti nézeteltérés, hiszen az „államfolyót” képező Mosoni-Dunán hajózni is kellett. Öttevény-Szigeten egykor a Molnár-Szalai családból kerültek ki a leghíresebb kis-dunai hajós molnárok. De hajdanán egy Varga Balázs nevű molnár is őrölt Sziget vizein, és valahol errefelé álltak a Schreinerék malmai is. Ezekben a malmokban nemcsak a helyben vagy a szomszédokban termesztett gabonát őrölték, hanem még a távolabbi tájak falvainak határaiban megtermelt gabonát is hoztak. Volt is jó híre a szigeti lisztnek.

1882-ben még négy folyami malom működött a Mosoni-Dunán a faluban — derül ki Nemeséri Lilla: Hajómalmok a Tósziget-Csilizközi járásban című munkájából. A régi típusú malmok közül a hajómalmok bírták legtovább a küzdelmet a részvénytársaságok ellen azáltal, hogy a technikai újításokra nyitottak voltak és ezeket megpróbálták malmaikba beépíteni. Az újabb és újabb hatósági intézkedések hatására, valamint a fokozódó verseny következtében Győr megye vizeiről lassanként eltűntek a hajómalmok. Véneken az I. világháború után szűnt meg az utolsó hajómalom.

A Mosoni-Duna azonban időről időre természeti csapást is hozott a falura. Már esett szó korábban az 1830-as árvízről, de 1876 februárjában ennél is súlyosabb csapás, egy jeges áradás érte el a községet. Kiss Mihály plébános feljegyzései szerint az ár teljesen körbevette a falut. Emberéletben ugyan nem esett kár, de a házakat nagyon megrongálta a víz, és kimosta a búzavetéseket is. A plébános azt is megjegyezte, hogy a vadnyulak a plébánia előtti téren találtak menedéket. A víz áramlása valahonnan feljebbről egy deregélyt is a község területére sodort. A falusiak a vízi járművet kijavították, és egy hónapon át csak ezen a dereglyén tudtak közlekedni Győr és a falu között. A Pesti Hírlap korabeli számából kiderül, hogy 1883 elején megint elöntötte a víz Kunszigetet.

Az árvizeket megfékezendő elkezdődött a század végén a Rába szabályozása, amelyhez csatlakozva a Mosoni-Duna gátak közé terelését is meg kellett oldani. Hosszas — vitákat sem nélkülöző — előkészítés után a töltésépítés 1892 őszén kezdődött meg, és valamivel több, mint egy évig tartott. A 10 389 méter hosszú töltés magassága az akkor elképzelt legmagasabb vízszinthez képest egy méterrel magasabbra épült (a viták miatt egy másfél kilométeres szakasz viszont csak évekkel később készült el). De ez az új gát sem segített, amikor 1897-ben Kunsziget határait ismét elöntötte az áradás. „Az éjjel az egész Szigetköz víz alá merült. (...) A szigetközi ármentesítő védtöltések a hatalmas vízerővel szemben elégtelennek bizonyultak.” — írta a Budapesti Hírlap 1897. augusztus 8-án.

Mire a töltést végre teljesen kiegészítették, gyorsan kiderült, hogy mekkora szükség is volt rá. 1899-ben ugyanis, amikor Patkányosnál a nagy Duna átszakította a gátat és elárasztotta a Szigetközt, valamint Pinnyéd és Abda egy részét, nyúlgátakkal sikerült megvédeni az elöntéstől Kunszigetet és Öttevényt.

A Mosoni-Duna mint természeti kincs

Kunsziget a Mosoni-Duna jobb partján fekszik. A 17 kilométer hosszú partszakasz a Fertő-hanság Nemzeti parkhoz tartozik.

Kunsziget éghajlata és a Mosoni-Duna közelsége határozta meg, hogy milyen környezet alakulhatott ki ezen a tájon, milyen növények telepedhettek meg, milyen állatok vették birtokba a tájat. Kunsziget területét a folyó szabályozása előtt számtalan ág hálózta be. A szabályozás azonban átalakította a táj képét, így az itt élők életét is. Mássá lett a környezet, az élővilág. S ami még megmaradt a szabályozás után az egykori élővilágból, azt a nagyüzemi mezőgazdaság módszerei tizedelték meg.

A lombosfa fajták honosodtak meg itt az évszázadok során. Míf a régmúlt évszázadokban a mocsári tölgy vol az uralkodó fafajta, ma már a hibrid nyárfélék, különösöen a kanadai teszi ki az erdőállomány zömét. A nyárfafélék közül említést igényel még a fehér nyár. Ártéri erdeinkben korábban gyakori volt még az éger, a gyertyán, a ritkább fajok közé sorolható még a magas kőris.

Az ártéri erdők aljnövényzetéből kiemelkedő fontosságú volt a veresgyűrű, más nevén gyűrűvessző, belőle fonták a levert karók közé a legtartósabb sövényt. Ez Kunszigeten szinte egyenkerítésnek számított.

Korábban nélkülözhetetlen tetőfedő anyag volt errefelé a gyakori nád. Még az 1900-as évek eleső felében is sok kisebb-nagyobb nádas hullámzott a szélben.

Az erdei aljnövényzet ma is sok szép növényt rejt. A hóvirág és a tőzike a tavasz szép virágai, a töltések Mosonu-Duna felőli oldalán kéklik a tavaszi csillagvirág, amit errefelé jácintként emlegetnek. Májusban nyílik az illatos gyöngyvirág. A lápok gyönyörű dísze volt a lecsapolások előtt a nőszirom, hatvan éve még bőségesen virágzott, ma már védett növény ez is. Hasonlóan megritkult a gólyahír, a kék nefelejcs, a fekete nadálytő, melynek leveléből ínséges időkben pipadohányt csináltak az öregek és esküdtek rá, "ez a levél ippen olyan jó, mint a dohány".

Vizenyős helyek növénye volt a széles levelű gyékény, belőle sokan tudtak szatyrot kötni, buzogánya pedig jó játék volt a gyerekeknek. Zsombékos helyeken nőtt a sás, amiből az árpakévékhez csavartak kötőt. A kunszigeti réteknek és a folyó menti mezőknek egykor gyakori növénye volt a csomós palka, kunszigeti nevén a csüvő: ez felesleges növény volt, az állat sem legelte le és használni sem tudták az emberek semmire. A legelőkön tavasszal mintha millió csillag hullott volna a fű közé, olyan volt a legszámlálhatatlanul sok apró százszorszép, amit a kunszigeti libapásztorok libavirágként ismertek. A kislányok koszorút kötöttek belőle a fejükre, míg őrizték a libákat.

A gyülölcstermő vad fék közül ritkán, de előfordul a vadkörte. Régebben gyakoribb volt, de még ma is találni mandulát és somot. Erdők szélén szedték itt is a vadrózsa gyümölcsét, a csipkebogyót, amelyből lekvárt, teát főztek. Az erdők aljnövényzetében ma is burjánzik a földiszeder, ennek gyümölcsét vödrökbe szedték, szörpöt, konty alá való édeskés vörösbort készítettek belőle szorgos asszonyok.

Jellegzetes fafajtája a vidéknek a fűz: a fehér fűz és a csöröge vagy törékeny fűz (Kunszigeten mindegyit botlófa néven ismerik). A hasznavehetetlen helyeket általában botlófával ültették be.

Különösen bővelkedett a környék halakban, a szertágazó vizek jó szporodási helyet, megfelelő életkörülményeket adtak számukra. A mocsaras vizekben gyakori volt a lápi csík, az igazi halak a kunszigetiek számára azonban a halászható fajok voltak.

Esősebb időben rengeteg a béka Kunszigeten, és nem csak a folyóparton és a mezőkön, hanem a faluban is sok van belőlük.

A rovarvilág mégis mérhetetlenül gazdag a Mosoni-Duna menén. Itt ne csak a szúnyogokra gondoljunk! Kora tavasztól késő őszig szálldosnak a vizek felett az aprótól az órisáig terjedő méretű légi kalózok, a szitakötők. A víztükrön bámulatos ügyességgel futkosnak a molnárpoloskák. A lista hosszan folytatható lenne a lepkéktől a bögölyökön keresztül a helyben csöményeknek nevezett darazsakig.

A vadon élő madarak közül itt is a fácán a leggyakoribb. A félénk, gyönyörű madárból, amelyet hajdanán megközelíteni sem lehetett, mára ágrólszakadt útszéli kapirgáló lett. Leginkább a fácán állt ellen a mezőgazdaság modernizációjával járó hatásoknak, nem úgy, mint a túzok, amely 60 éve még gyakran látható faj volt Kunszigeten is. A fehér gólyák száma is megcsappant, míg korábban tucatnyi pár költött itt, ma már évente csak 1-2 pár fészkel Kunszigeten. A vízi madarak is megfogyatkoztak, de bíbicet még látni errefelé. Találkozni még búbos bankával és őrgébiccsel.

Az emlősök között is megfigyelhető, hogy míg egyes fajok szinte teljesen eltűntek, mások meg nagyon is elszaporodtak a környéken. Gyakran látni szarvasokat, őzeket, nyulakat, az erdőkben sok a vaddisznó.

Az ürgéről kapta egykor Kunsziget a gúnynevét, ma már a legelők feltörése következtében jóval kevesebb az ürgék száma is. A vidrák helyét is a pézsmapocok vette át.

Sok a róka is a környéken. A baromfiudvarok egykori rettegett ellenségei is megfogyatkoztak: a görények, nyestek, nyusztok, menyétek száma is megcsappant.