Tündérvár

A kunszigetieket már évszázadok óta foglalkoztatja, hogy vajon miért van ott az a bizonyos kőhalom a Mosoni-Duna partján. Milyen épület maradványa? Mert hogy épület volt valaha, az biztos. A nép megalkotta a saját elméletét: egy vár maradványa az, a várban pedig tündérek laktak.

Timaffy László néprajztudós írta le a Tündérvár legendáját. Egykor tündérek laktak a toronyban. Vihar miatt bajba került halászok a toronyhoz vergődtek és a tündérektől kértek segítséget. Az egyik tündér beengedte őket, de egy másik, egy kőszívű tündér kikergette őket a toronyból. A halászok ezért megátkozták a tündéreket, mondván, ha ilyen a szívük helyén kő van, váljanak teljesen kővé és tűnjenek el a Mosoni-Dunából.

Egy másik változat szerint - melyet Szalainé Hécz Tünde, Kunsziget helytörténetével is foglalkozó pedagógus gyűjtött - a vár hajdani ura kincsei között tündérek haját is őrizte, s amikor leégett a torony, leginkább a tincseket sajnálta. A legenda összes változata megemlíti, hogy a kővé vált tündérek a toronnyal együtt nagyon erős kötést alkotnak, és aki megpróbálja a torony maradványait szétbontani, az pórul jár.

A tudomány is megalkotta saját elméletét: római őrtorony állt ott valaha, mely a limeshez tartozott. A tudomány azonban attól tudomány, hogy állandóan kételkedik a be nem bizonyított állításokon. Búvárok és régészek kutatják a víz alatti maradványokat.

2000 után több régészeti kutatást is végeztek a területen. 2004-ben búvárrégészek megállapították, hogy a parton is látható fal a vízben is folytatódik. Az épület kikötő, méginkább erőddel kiegészített kikötő lehetett. Az üledékréteg vizsgálata szerint az épület inkább a középkorban, valamikor a török hódoltság korában vagy az után épülhetett. A föld azonban további kincseket rejt a Tündérvár közelében, különböző korokból származó települések várnak feltárásra a Tündérvár környékén.
Kunszigeti Tündérvár

A falmaradványt korábban fák vették körül, mára megtisztították a környékét. A Tündérvár Kunsziget jelenében is ott van: a község címerében is megtalálható és a kunszigeti óvoda is a Tündérvár Óvoda nevet viseli.

Megközelíthetőség:
A Kunszigetet a Bolgányi-hídon át a Szigetközzel összekötő útról a kunszigeti szennyvíztisztító telep irányába kell tovább haladni, erről az útról egy földút vezet a Tündérvárig. Az út mentén gyakran látni erdei vadakat (nyulakat, őzeket).

(Forrás: istenhozta.hu/Bábics Norbert)

A Tündérvár legendái

A kunszigetieket már évszázadok óta foglalkoztatja, hogy vajon miért van ott az a bizonyos kőhalom a Mosoni-Duna partján. Milyen épület maradványa? Mert hogy épület volt valaha, az biztos. A nép megalkotta a saját elméletét: egy vár maradványa az, a várban pedig tündérek laktak. Timaffy László néprajztudós így írta le a Tündérvár legendáját:
A Duna partján látható egy erős kőhalom, a nép Tündérvárnak nevezi. Ebben a várban laktak a kőszívű tündérek. Amikor a nap estelenként búcsúzni kezdett, a tündérek megjelentek a Duna vizén, szépen táncoltak, és gyönyörűen énekeltek hozzá. Ezüstfátyol ruhájukat meglebegtette az esti szellő. Hófehér testük aranypikkelyes halfarokban végződött.
Egyszer egy szép napon három ember evezett a Dunán könnyű ladikban. Hirtelen hatalmas vihar kerekedett. Dobálták a hullámok a csónakot. Küzdöttek a viharral, de az sokkal erősebb volt a három embernél. Ladikjukat odacsapta a kővárhoz, és összetört. Az emberek fölkapaszkodtak a vár kövein a kapuig, és bezörgettek. Egy tündérlány nyitott nekik ajtót.
— Gyönyörűséges tündér — kérték az emberek —, eressz be bennünket a várba, hogy megpihenhessünk, amíg elül a vihar! — A tündér készségesen kinyitotta előttük a kaput. Bementek, lepihentek, de nagyon éhesek és szomjasak is voltak.
— Adj nekünk egy kis enni-innivalót, szép tündérlány! — kérlelték. Abban a pillanatban ott termett a kőszívű tündér, és rájuk förmedt: — Mit kerestek ti itt, ahova ember nem teheti be a lábát? Még hogy ennétek-­innátok is?! Tudjátok meg, mi kőszívű tündérek vagyunk, és nem segítünk senki emberfián. Mars ki innen a mi várunkból, boldoguljatok a viharban, ahogy tudtok! — és kikergette őket, még a kaput is bezáratta utánuk.
A szerencsétlen vándorok nagy nehezen partra vergődtek. Amint lélegzethez jutottak, kitört belőlük a keserűség: — Legyetek átkozottak, kőszívű tündérek! Tűnjetek el a mi Dunánkról, ha nincs bennetek irgalom, szeretet a szegény, bajba jutott emberek iránt!
Csodák csodájára a Tündérvár szemük előtt összeomlott, helyén nem maradt más, csupán egy kőhalom, amely ma is látható. Római őrtorony maradványának tartják a kutatók. Már többször megpróbálták szétverni, de faluszerte beszélik, hogy aki csákányt emelt rá, az azon nyomban szörnyethalt.

Egy másik változat is létezik, amit Stoller István munkájából ismerhetünk meg.
A réges-régi világban az egész terület csupa sűrű erdőség volt, még a Dunának se alakult ki a jelenlegi medre, össze-vissza sok-sok ágba, de mindig lefelé folyt. Ez az országnyi rész az egész Szigetközzel a Hédervári grófok birodalma volt. Olyan gazdagok voltak, jóformán azt se tudták mijük van.
Egyszer aztán hírül viszik a grófnak, hogy a régi angyalvárba tündérek telepedtek. Tudva lévő, hogy ez egy soktornyú, gyönyörű vár volt, amilyen a tündéreknek dukál, ezért is telepedtek bele. A grófnak nem derogált az erdőbe odamenni bujkálni, hiszen még út sem volt, ami odavezetett volna. Megparancsolta hát, hogy a tíz legszebb tündérleányt hozzák be a kastélyába. Lett ám ebből sírás-rívás, persze, hogy egy se akart odamenni. Visszaüzent hát a főtündér: Ő bíz egyet sem enged el a gróf úrhoz.
— Ejnye, szedte-vette — mérgelődött a hatalmas gróf. — Majd elbánok én velük! Ki kell zavarni valamennyit, a várat meg el kell süllyeszteni, nyoma se maradjon. Folyjon rajta a Duna. Hanem előbb minden tündért kopaszra kell nyírni, a haját meg ide hozni. Ugyanis gyógyító ereje volt a tündérhajnak.
Így is történt. A tündéreket megkopaszították és a rengeteg erdőbe kizavarták. A várat elsüllyesztették, ráengedték a Dunát, csak a legnagyobb toronyból maradt ki az, ami most is látszik. A tündérek meg sok-sok bolyongás után betaláltak a környező falvakba, itt kaptak menedéket. A hajuk kinőtt, férjhez mentek és világszép menyecskék lettek. Kunszigetben, Öttevényen és Dunaszegen azért vannak a mai napig is különösen szép leányok, mert a tündérek ivadékai.
Bizonyságul legyen mondva, hogy Mátyás király mikor vadászott és a búcsúba betévedt, elámult ennyi szépség láttán. Meg is parancsolta, hogy szóljanak neki, ha búcsú van ezekbe a falukba, mert itt akar lenni.
El is jött a hírek szerint sokszor, már úgy vót, innen nősül, de nem tudott választani, ezért aztán talján menyecskét hozott a házhoz az ország nyakára. Azért köztünk legyen szólva, időnként le-le ruccant még ezekbe a falukba, útba is esett neki Bécsbe jövet-menet.
Hanem a gróf a tündérek hajával megtömetett egy kispárnát, ezt aztán úgy őrizte, mint valami kincset. Nemzedékről-nemzedékre örökölték és gyógyítottak vele. Ha jószívű volt a gróf, mindenkit gyógyított, ha rossz szívű volt, elzárta és csak maga használta.
Történt, hogy egyik alkalommal éjjel kigyulladt a kastély. Harangoztak, futottak, vödrökkel oltották a tüzet. Maga a gróf is ingbe-gatyába be-be futott, egyre azt kiabálta, mentsétek meg a tündérhajjal töltött párnámat. Alig tudták elvezetni, már odaégett a fél bajusza, fél szakálla, meg a fele gatyája. Úgy is emlegették, hogy a „félszakállú” (a háta mögött a félgyatyájú) tekintetes úr.
Hanem a gyógyító kispárna odaveszett örökre. Azaz, hogy sok év múlva, amikor már ennek a grófnak sokadik unokája dölyfösködött, kínozta a népet, élt a Duna partján, a mecséri határnál az erdőbe egy szegény öregasszony. Árva apró unokáit nevelgette, mert a leánya a Dunába veszett, a vőjét meg agyoncsapta az erdőbe egy fa. Szegények vótak az istenadták. Az asszony az erdőben gyűjtögetett gyógyfüvekkel gyógyított és a malomba menő emberek adtak neki ezt-azt. A szegénység miatt sokszor hallatszott ki a sírásuk, el is nevezték a kicsi házukat „rí-ház”-nak. Mái napig is így ismeri mindenki.
Hát egyszer az öregasszony találkozott a gróffal, aki vadászott és mert a lovának útba esett, végigvert rajta az ostorával. Sírt szegény öregasszony és megfogadta, hogy bosszút áll rajta. Elhiresztelte, hogy van egy kis tarisznyányi tündérhaja, azzal gyógyít. No, kétszer se kellett mondani a grófnak, mikor ezt megtudta, éppen fájt a dereka. Ráizent az öregasszonyra, hogy a gyógyító tarisznyáját küldje be, adja oda. Bizony ezt megtagadta, visszaüzent, hogy ő ezt oda nem adja senkinek, ez az egyetlen kincse, ezzel tud némi kenyérrevalót keresni. De ha a gróf idejön — bár nem érdemli meg —, ha lehet, meggyógyítja.
Tyű az árgyélusát, mérgelődött a gróf, odamegyek, de azt megemlegeti. Úgy is lett, fölugrott a szelet megelőző híres lovára, sity-suty már oda is vágtatott, alig érte el a lovásza. Követelte, hogy azonnal adja oda a tarisznyát, de az öregasszony nem akarta odaadni. A gróf leugrott a lováról, megcsapkodta ostorral, és kiszakította a kezéből a tarisznyát. Fölugrott a lovára, hanem a ló mintha megbolondult volna, úgy vágtatott be a sűrű erdőbe a fák közé Mecsér iránt. Bizony az erdő elnyelte, itt-ott évek múlva megtalálták a kalapját, a mándliját, a csizmáját. A ló egy hetére került vissza, de olyan vad volt, hogy senki se merte megközelíteni. Akkor nem tudta senki, hogy az öregasszony tarisznyájába nem tündérhaj, hanem a farkas farkának a szőre volt, ettől vadult meg a ló. Mivel a grófnak nem volt fia, kiveszett a famíliája, még csak az se maradt, aki sajnálja.
A történet Mátyás királyról szóló részét anyai nagyapámtól, Peitli Józseftől hallottam (1867-1942). A tündérhajjal töltött kispárnát Szalai Pál (1925) mesélte nagyapjára hivatkozva.

[Forrás: Kunsziget története a Szent Antal-kultusz tükrében]